32. fejezet

Amy remegő kézzel nyúlt a telefonja után, ugyanis nem sokan tudták a számát, de aki tudta, az vagy nagyon fontos volt neki, vagy az egyik közeli hozzátartozója volt. A kijelzőn a ’Rejtett szám’ felirat jelent meg. 

- Hallo – vette fel a telefont a fiatal vadász. – Margharet? – ismerte fel a túloldalon beszélő nő aggódó hangját. – Mi a baj? Tommy? (…) Igen, megígértem, de… (…) Muszáj látnom őt. (…) Máris megyek – majd lerakta a telefont, és Samre nézett könnyes szemekkel. A fiatalabbik Winchester megfogta a lány kezét, és lágyan megszorította. – Ugye velem jössz? – Sam bólintott, majd a többiekre nézett.

- Milyen messze van innét? – kérdezte Dean Tommy lakóhelye felől érdeklődve. A fiatalabbik testvér kérdőn Amy-re nézett.

- Körülbelül 610 mérföldnyire. Ha gyorsak vagyunk, odaérünk 9-10 óra alatt – válaszolt a lány. – De ahhoz egy igencsak gyors kocsira lesz szükségünk – nézett az Impalára.

- Esélytelen – súgta oda Sam Amy-nek.

- Vigyétek – bólintott a Chevy felé a fiú. Sam meglepődötten bátyjára nézett, de Dean mintha észre sem vette volna, a három lányhoz sétált és újabb jó tanácsokkal látta el őket.

***

- Pamela? – érintette meg az angyal a médium vállát. A nő, ahogy megfordult, nem kellett, hogy lássa a férfit. Jól tudta, ki akar tőle újabb segítséget kérni.

- Castiel – kezdte sóhajtva, miközben a csonkig égett gyertyákat cserélte ki Bobby nappalijának asztalán, amit mostanában leginkább különféle rituálékra használtak: legtöbbször Hope miatt. – A legutóbb épphogy csak pár percre sikerült a közelébe férkőznöd. Miért gondolod, hogy most…

- Ez most más.

- Hogy érted azt, hogy más? Castiel, kezdesz megrémíteni. – A médium most kivételesen elvonatkoztatott attól az angyaltól, aki, bár tudtán kívül, de mégis, megfosztotta őt a szeme világától. És valóban aggódott érte. Már nem azt az erőteljes angyalt érezte a közelében, mint akkor. Valami megváltozott Castielben. Valami, amitől kicsit más lett.

- Segíts újra kapcsolatot létesíteni vele. Kérlek! De most erősebb kötelék kell, amivel az emlékeibe tudok férkőzni.

- Az emlékeibe? – kérdezte kissé döbbenten Pamela.

- Tudsz ilyen kapcsolatot? – majd bizakodó tekintettel a médiumra nézett.

- Sajnos nem, de… van egy ötletem, ami akár lehet, hogy még be is válhat. Talán nem megvalósíthatatlan.

***

Aznap éjszaka Castiel ismét meglátogatta Hope-ot álmában. A lány, mielőtt elaludt volna, az angyalra gondolt, és mélyen abban reménykedett, hogy újra láthatja majd. A mai ’találkozó’ helyszíne – talán egy kivételes alkalom miatt – nem egy hűvös és sötét erdő volt, hanem egy napfényben úszó tópart. Hope, amikor megpillantotta Castielt, először nem is akart hinni a szemének, pedig már szinte biztos volt benne, hogy ma is találkozni fognak. Mégis olyannyira megigézte a látvány, hogy a boldogságtól még moccanni sem mert, nehogy újra egy másik álomba csöppenjen. 

Az angyal – Pamela figyelmeztetésére – minél hamarabb segíteni akart Hope-on, így gyorsan a lányhoz sétált, majd bal kezét kinyújtva a szemébe nézett:

- Sajnos, most sem lesz több időnk, de muszáj megmutatnom.

- Mit, Castiel? – kérdezte nyugodt és lágy hangon Hope.

- A múltbéli emlékeidet. Az emlékeidet, amelyeket a szüleid kérésére feledtettem el veled. Újra és újra.

- Ezt nem hiszem el – lábadt könnybe a lány szeme. – Tudtam. Már akkor tudtam. Miért nem mondtad el eddig? – Az angyal a legelső legördülő könnycsepp útját követvén sajnálkozó tekintettel a lány szomorú arcát kezdte el fürkészni.

- Megígértem. A szüleidnek. De úgy érzem, most már nincs mit rejtegetnem. Eljött az ideje, hogy megismerd a múltad azon részét, amelyben én is szerepet kaptam. Biztos készen állsz rá? – majd kezét ismét a lány felé nyújtotta. Hope egy ideig még erősen hezitált, végül lehunyta a szemét, és a Michael tőre által megsebzett kezével megszorította Castiel szintén sebhelyes tenyerét.

Hope épphogy lehunyta a szemét egy ismerős illat csapta meg az orrát: méghozzá vanília és friss virágok illata. A közelben tücskök ciripeltek, kicsit messzebb pedig kutyák ugatása és az éjszakai forgalomban lévő autók hangja hallatszódott. Néhol egy-két határozott dudaszó is kivehető volt.

- Ez az én szobám – suttogta elcsukló hangon, miközben lassan kinyitotta könnyes szemeit, majd egy lányt vett észre az ágy szélén ülve, csinosan felöltözve. – Az ott én vagyok? – Castiel bólintott.

- Itt körülbelül 14-15 éves lehettél.

- De… Miért vagyok koktélruhában? – kérdezte pislogva Hope, majd a lányra nézett, akinek arcára kétféle érzés ült ki: hol aggódott, hol pedig nagyon is izgatott volt.

- Egy perc és meglátod – suttogta Castiel, végül elhallgatott. Helyette a félig feltolt ablakot kezdte el figyelni, mintha arra várna, hogy valaki bemásszon rajta. Ahogy az angyal emlékezett, pár perc múlva apró kavicsok koppanása hallatszódott az üvegen, amikre Hope is felfigyelt.

- Pszt! Hope – szólt lentről egy hang. Az ágyon ülő lány az ablakhoz sietett és feljebb tolta azt. Hope kíváncsi tekintettel szintén az ablakhoz sétált, de amint közelebb ért a lányhoz, megtorpant és Castielre pillantott.

- Az időnek ezen a síkján mi csak árnyak vagyunk. Mintha itt se lennénk. Nem fog észrevenni, ha közelebb mész hozzá. – Hope megkönnyebbülten felsóhajtott, és kinézett az ablakon.

Közvetlenül a szoba ablaka alatt – ami az emeleten volt – egy 16 év körüli fiú állt, elegáns öltönyben figyelve az épp feltolódó ablakot.

- Jason – szólt ki halkan az ablakon a fiatal lány.

- Jason? – fordult Hope kíváncsian Castiel felé, majd hirtelen észrevette az angyal mellett álló fiút, akivel sikerült farkasszemet néznie. Pillantása ugyanolyan áthatóan tiszta és mélykék volt, mint Castielé. A lány a számára ismeretlen fiú szemébe nézett és észrevette, hogy valójában nem is az ő, hanem a mögötte álló Hope tekintetét fürkészi. A világosbarna hajú fiú elindult a lány felé. Hope ekkor jobbnak látta, ha visszamegy Castielhez és együtt figyelik a két fiatalt.

- Ezt mégis hogy csináltad? – kérdezte döbbenten a lány.

- Épp ezt akartam elmondani neked, és azt is, hogy ma itt kell maradnunk.

- És mi lesz a bállal? A szüleim tudnak róla? – hadarta a lány, majd zavartan a fiú elé lépett, aki megfogta Hope kezét és az ágyhoz vezette, ahol végül helyet foglaltak egymás mellett.

- A szüleid már úton vannak az iskola felé – válaszolta nyugodt hangon a fiú.

- De miért?

- Édesapádnak egy igencsak fontos dolga akadt.

- Ugye nem…? – temette arcát mindkét tenyerébe a lány. – Mindenhol megtalálnak, ugye? Már sosem élhetem azt az életet, mint régen – fakadt ki belőle a kétségbeesés.

- Attól tartok, hogy nem.

- És te? Miért segítesz nekünk? Még sosem találkoztam olyan démonnal, aki egyszerű jóindulatból mindent megtett volna az emberekért.

- Talán azért, mert én nem is démon vagyok – sóhajtott a fiú, mert tudta, hogy ez a beszélgetés újra és újra ugyanígy meg fog majd ismétlődni, és azt is, hogy Matthew tiszteletes nem fogja hagyni, hogy a lánya bármi olyanra is emlékezzen, ami a démonokon és a szellemeken kívül létezik. Hope édesapja abban a hitben nevelte az egyetlen lányát, hogy az angyalok túl tiszta teremtmények ahhoz, hogy bármilyen isteni parancs nélkül testet öltsenek ebben a bűnös világban.

- Szellem? – Jason megrázta a fejét. – Akkor mi vagy?

- Az Úr egyik angyala. – Az ágyon ülő lány elképedve meredt a fiúra, majd eszébe jutott édesapja angyalokról szóló teóriája.

- Ismét egy angyal – nézett egy kissé szúrós tekintettel Hope Castielre. – Mégis hány angyal volt még rajtad kívül az életemben?

- Egy sem – felelte az angyal, mire Hope már kezdte összerakni a dolgokat a fejében.

- Akkor ez a fiú… Nem, ez nem lehet. Vagy mégis? – majd tekintetét elkapva a fiúról ismét Castielre nézett.

- Szóval akkor ő is egy…

- Egy mi!? – csattant fel az ágyon ülő lány hangja, aki szintén az előbb tudta meg a fiútól, hogy az a Jason, akit már hetek óta ismer, egy angyal porhüvelye.

- Csak így maradhattam a közeledben – mondta szinte egyszerre Castiel és Jason is.

- Szóval akkor én… én… Jézusom! Egész végig egy angyallal jártam? – Hope-ot hirtelen sokként érte a lány kijelentése. Hogy ő és Castiel régen egy párt alkottak? Hope még a szimpla gondolattól is teljesen zavarba jött. Lesütött szemmel lassan az angyalra nézett, majd halkan hozzátette:

- Ezt azért igazán elárulhattad volna.

Castiel nem szólt semmit sem. Mélyen Hope kávébarna szemeibe nézett, majd az ágyon ülő két fiatalra, ahol Jason is a lány rezdüléseit figyelte mélykék szemeivel.

- Ideje indulnunk – törte meg a csendet Castiel.

- Várj, várj. Idehoztál, hogy megtudjuk, mi is történt valójában, és már megyünk is?

- Nincs időnk, és nem ez volt az egyetlen, amit meg akartam mutatni. – Hope beleegyezően bólintott, majd ismét megfogta Castiel kezét, felkészülve a következő utazásra.

***

Mintha csak egy pillanat lett volna az egész, a szobából egyenesen egy madárcsicsergéstől hangos erdőbe kerültek, melynek szívében egy kis patak csordogált. A hűs vizet szállító patak partján ruhadarabok hevertek: egy melegítő felső és egy világosbarna ballonkabát. Hope már látta ezt a helyet, amikor olyannyira kiborult, hogy majdhogynem agyonverte Castielt. Ha a Winchester fiúk nem léptek volna közbe, lehet, hogy igencsak súlyos végeredménye lett volna annak a bizonyos kiképzésnek. A lány gondolatmenetét hangos kiáltások és botok csattogása zavarta meg.

- És az utolsó döfés – hallatszódott egy magabiztos lány hangja. Hope felismerte ezt a hangot. Alighanem az övé volt. 

A hangos zajokat követve lassan eljutottak egy tisztásra, ahol az este közeledtét már jelezte a néhol leszállni látszódó köd. Az apró bokrok tarkította tisztáson a múlt Hope-ja és Castielje küzdött egymással kardot helyettesítő fabotokkal.  Hope döbbenten figyelte múltbéli énjét. Mintha nem is saját magát látta volna. Pedig ő volt, igazi hús-vér ember, de az, ahogy Castiellel harcolt, felülmúlt mindent. Amikor az angyal épp szúrni próbált – már ha egy fabottal ez lehetséges -, a lány egy semmiből jövő kézmozdulattal a földre terítette a férfit.

- Ez az! Végre sikerült! – kiáltotta el magát örömében a fiatal lány, majd lerakta maga mellé a botot és segítségül a kezét nyújtotta az angyalnak. Castiel azonban kihasználta a lány segítőkészségét, megragadta mindkét csuklóját, és lerántotta maga mellé a földre, majd testhelyzetet váltva a földre szegezte.

- Sose becsüld le az ellenséget. Még ha ártalmatlannak tűnik, akkor se – szólalt meg Castiel fölényes hangon. A lány fújt egyet, majd sóhajtott.

- A napi szent beszéd. Ígérem, igyekszem észben tartani.

- Úgy, mint a többit? – nézett Hope-ra szúrós szemekkel az angyal.

- Elfelejtettem. Nem tarthatok mindent észben – sütötte le a szemét, majd Castiel kézfejét kezdte el vizsgálgatni, amellyel erősen a földre nyomta őt.

- Fontos, hogy meg tudd magad védeni. És ha sikerül idejében felkészítenem téged, akkor talán még az édesapádnak is tudsz majd segíteni.

- Már most is segíthetek, hiszen szinte már kívülről fújom a démonok kiűzésére használt latin szöveget. Ha kell, tudok szellemet idézni. Tudom mire jó az ezüst, a szenteltvíz, a só, és azt is tudom, hogy a kén a démonokkal van összefüggésben.

- Ennek örülök – nézett büszkén Hope szemébe az angyal, majd felállt, feltűrte az inge ujját és felsegítette a földön fekvő lányt.

- Ezeket mind tőled tanultam? – Hope tekintetét egy pillanatra elfordította a múltbéli énjükről. Érezte, amint szemei könnybe lábadnak, de épphogy csak egy pici időre. A sírás szerencsére most nem kerülgette. Az angyalra nézett, akinek zafírkék szemeiben ugyanolyan büszkeség tükröződött, de nem válaszolt a lány kérdéseire.

- Mi a baj, Castiel? – kérdezte a lány, miközben a ruháját tisztogatta a rátapadt portól és fűszálaktól. Az angyal arca olyannyira feszültté vált, hogy a lány már aggódva szorította meg a kezét.

- A szüleid a nevemet kiabálják.

- Kiabálják? – kérdezte a lány kétségbeesetten. – Bajban vannak? Azonnal haza kell mennünk Castiel. Kérlek, siessünk! – Az angyal kissé bizonytalanul a lányra nézett, majd megérintette a lány homlokát és eltűntek.

Hope érezte, hogy valami hatalmas nagy baj van. Maga sem tudta, hogy miért, de a szülei halálának az éjszakája jutott az eszébe, ami olykor-olykor rémálomként kínozta őt.

- Muszáj utánuk mennünk – szólalt meg a lány elcsukló hangon.

- Nem kell, hogy újra átéld – nézett szomorúan a lány szemeibe az angyal. Castiel bármennyire is szerette volna, ezt az egy szörnyű emléket sosem sikerült teljesen elfeledtetnie Hope-pal. És sosem talált rá választ, hogy miért nem.

- Tudnom kell, mi történt pontosan.

- Nem muszáj, hogy…

- Igen, tudom, de… Kérlek! – Végül Castiel beleegyezően bólintott és megfogva a kezét újra a lány otthonában találták magukat.

- Maradj itt – nyílt ki a szemközti szoba ajtaja, melyen a múlt Castielje lépett ki, maradásra kérve a lányt. – És bármit is hallasz, nagyon kérlek, ne gyere ki.

Eközben Hope és Castiel átsétáltak a nappaliba, ahol Matthew tiszteletesnek sikerült csapdába csalnia egy feketeruhás férfit, de sajnos már túl későn. Grace, Hope édesanyja feltépett mellkassal holtan hevert a démon előtt, kinek kezein a nő friss vére vöröslött. Hope, ahogy észrevette édesanyját, térdre borult és fájdalmas zokogásba kezdett.

- Anya! – szaladt ki a szobából vörösre sírt szemekkel a lány is, semminek tekintve az angyal óva intő szavait.

- Hope? – A tiszteletes félelemmel teli tekintettel nézett a lányára, majd pedig Castielre. – Kértük, hogy semmi esetre ne hozd haza. Megígérted.

- Apa, miről beszélsz? És ki ez a… démon?

- Crowley – sziszegte Hope. – Ha még egyszer meglátom, esküszöm, megölöm.

- Ez nem megoldás – vigasztalta a lányt Castiel.

- Miért nem!? Talán mert akkor végre végleg kinyiffan? Nem hagyhatom, hogy a szüleim gyilkosa csak így szabadon járkáljon, amerre csak akar.

- Hope…

- Nem, Castiel. Ebben már nem akadályozhatsz meg. Ha tudnám, már most megölném – majd észrevett egy nem épp hétköznapi tőrt az édesanyja mellett zokogó lány oldalára rögzítve. – Kérlek Istenem, add, hogy sikerüljön – suttogott Hope, majd még mielőtt Castiel rájött volna a tervére, gyorsan a lányhoz szaladt, és úgy húzta ki a tőrt, mintha csak egy síkon lenne a mellette zokogó képmásával.

- Hope, mit csinálsz? Az egy lándzsa! – ordította Castiel, de már túlkéső volt. Ahogy a lány hátulról átszúrta vele Crowley mellkasát, a kezében lévő fegyver pengéje a nyomás hatására meghosszabbodott, és egyenesen a démonnal szembe álló férfi szívébe is belefúródott.

- Apa! – hallotta a lány sikítását, de már nem volt visszaút. Matthew tiszteletes szemeiből kihunyt az élet, és felesége mellett végleg örök nyugalomra talált