39. fejezet

Az angyalok Michael parancsát követve a kőasztalon fekvő lány felé vették az útjukat. Crowley, a még életben maradt démonaival ugyancsak Hope-hoz sietett, hogy magukkal vigyék. Castiel a száján vöröslő vért az inge ujjába törölte, majd erőt vett magán, hogy megakadályozza mind az angyalok, mind pedig a démonok tervét, de amint megpróbált felállni, térde megremegett, és újra a földön találta magát. Sam, látva mindezt, barátjához sietett és Castiel egyik karját a vállára helyezte, végül sikerült talpra állítania.

- Meg kell… állítanunk… őket… - mondta egyre halkabban a férfi.

- Nyugi, Cas, majd Dean és a többiek segítenek. Most az a lényeg, hogy te ne mozogj annyit, rendben? – Castiel bólintott, majd Samre nézett, mire a fiatalabb Winchester kivezette barátját a szálloda pincéjéből.

- Sally, menj Casék után és szólj Sammy-nek, hogy kellene a segítsége – fordult Dean a fekete ruhás lány felé, aki épp akkor küldött egy démont vissza oda, ahonnét jött.

- Rendben – válaszolt, majd Andrea kezébe nyomta a másik démonölő tőrt, és Samék után rohant.

- Katie, Andrea, tiétek Crowley és a bandája, enyémek pedig Michael csatlósai. Csak egy angyalpengénk van… - adta ki az utasítást Dean, ő maga pedig egyenesen az angyalok közé vetette magát. Egészen addig küzdött, amíg Rafael újra meg nem jelent, és nyakánál fogva meg nem ragadta a fiút. – Azonnal engedj el te szemét… tollasseggű.

- Mutathatnál több tiszteletet is, te nyamvadt kis patkány – majd ujjai erősebben körülfonták a fiatal vadász torkát, aki már alig kapott levegőt, és megpróbált kiszabadulni az arkangyal szorítása közül. – Na, mi a baj? – kérdezte szarkasztikusan.

- Nem hallottad? Azonnal engedd el, te szemét – hallatszott Katie dühös hangja, miközben az egyik földön heverő porosodó könyvvel teljes erejével fején nem ütötte az arkangyalt. Rafael haragjában felmordult, és arcul csapta az idősebbik Winchestert, majd megfordult, hogy a lánnyal is ugyanezt tegye, de amint észrevette, hogy ki is áll előtte, szája félmosolyra húzódott.

- Nocsak, nocsak a lélekvándorlás valódi megtestesítője. Nem tudom, Michael hogyan csinálta, hogy ehhez a szegény lány lelkéhez kötött, de mindenesetre tökéletes munkát végzett. Hmm Celaeno... Sajnálom, de ez a világ nem neked való. Ha akarod, én újra összehozhatlak a szerelmeddel… hiszen már ő is halott. – Katie felvont szemöldökkel hallgatta végig az arkangyalt. Ezek a szavak semmit sem jelentettek a számára.

- Fogalmam sincs, hogy ki az a Celaeno, de nem is érdekel – majd megütötte az angyalt, aki a lány erőlködését látván gúnyosan elmosolyodott. Mélyen a szemébe nézett, mire Katie a mellkasához kapott és fulladozva a földre rogyott.

- Ha akarod, ha nem, neked nem ezen a világon van a helyed.

- Nem tudom, miről beszélsz – védekezett elcsukló hangon.

- Dean! – rohant bátyjához a fiatalabbik Winchester.

- Hé, Sammy – mosolyodott el a földön fekvő fiú, majd a nyakához nyúlt, ahol még mindig látni lehetett az arkangyal ujjainak a nyomát.

- Dean, mi történt? – kérdezte aggódva.

- Ne törődj velem, csak vidd ki Hope-ot és a többieket innen.

- És mi lesz veled?

- Menj! – lökte egy kicsit oldalba öccsét a fiú. Sam értetlenül megrázta a fejét, de végül azt tette, amit bátyja kért tőle. A kőasztalhoz rohant, miközben a többieknek sikerült feltartóztatniuk a teremben lévő angyalokat és démonokat. Ölébe vette az eszméletlen lányt és a pince előtt ülő Castiel mellé fektette.

- Vigyázz rá! Muszáj segítenem Deanéknek.

- Köszönöm – nyögte Castiel. Sam mosolyogva óvatosan megveregette a már halandó angyal vállát és visszament a „harctérre”, de mire odaért, a démonok már Crowley-val az élen minden nyom nélkül eltűntek. Dean öt angyallal próbált küzdeni egyszerre, Andrea és Sally angyalpenge híján csak egy-két haszontalan lövéssel tudták lelassítani Michael követőit. Katie még mindig a földön szenvedett, Rafael természetfeletti hatalmától.

Castiel, hallva a pincéből kiszűrődő kiáltásokat, Hope mellé kúszott és lassan az ölébe vette. Ahogy az eszméletlenül szunnyadó lányt figyelte, Rebecca szavai jutottak az eszébe: „Felnevelhettük volna saját gyermekünkként.” Saját gyermekükként. Talán igaza volt a sálemi boszorkánynak, de… Bármennyire is szerette volna, nem tudott úgy tekinteni Hope-ra, mint egy átlagos fiatal, 16 éves lányra. Főleg nem úgy, mint a saját gyermekére. Végül Rebecca-nak egy újabb mondata merült fel a gondolataiban, ami talán sokkal közelebb állt a valósághoz, mint az előző. „Szerelem. Így hívják azt a furcsa érzést.” Habár még mindig nem tudta, milyen is ez az érzés valójában, de tudta, hogy halandóként nem kell sokat várnia ahhoz, hogy ez kiderüljön.

- Castiel – suttogta egy női hang a férfi közelében. Castiel tekintetét Hope-ról a hang irányába fordította. Rebecca állt előtte könnyes szemekkel.

- Rebecca? Te…?

- Annyira sajnálom. Nem kellett volna beleegyeznem. Inkább a halált kellett volna választanom, minthogy… becsapjalak – majd szemeit lehunyva belépett a gyertyákkal megvilágított pincébe és a hangok, amik nagyobbrészt az angyalok hangos kiáltásaiból álltak, megszűntek létezni. Pár perc múlva Dean Samen, Katie pedig Sally-n és Andrea-n támaszkodva hagyta el a poros termet.

- Sajnálom! – Hallotta még mindig Rebecca hangját Castiel, azonban a boszorkány már nem volt a közelében. Csak a bocsánatkérő suttogása töltötte be a keskeny folyosót.

***

Miután a két Impala motorja elcsendesült, a távolban már a nap felkelő sugarai hoztak egy kis fényt az éjszaka által hátrahagyott sötétségbe. A ház ablakának a függönye épphogy csak meglibbent, Bobby máris a küszöbön termett. Hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul, hogy mindenkinek sikerült halál közeli élmény nélkül megmenekülnie Michael elől, és még Hope is kikerült az arkangyal börtönéből.

- Bobby, segíts, kérlek! - szólította nevén az idős vadászt Sam, aki az ölében épp Hope-ot emelte ki az autó hátsó üléséről, majd végül Castiel és Dean is kiszállt, és kissé botladozó léptekkel elindultak a bejárat felé. A másik Impalából Sally és Andrea szállt ki először, majd pedig Katie, aki komoly tekintettel a semmibe meredt és egy ideig be sem ment a többiek után a házba. 

- Talán mégis létezik Isten! Egész éjszaka értetek imádkoztam – mosolyodott el Bobby, majd megölelte az előtte lévő idősebbik Winchestert.

- Te imádkoztál? – kérdezte viccelődve Dean, mire az öreg vadász megveregette a hátát.

- Jó újra látni titeket!

- Áúcs! – tolta el magától Bobby-t a fiú.

- Mi történt? – kérdezte egy kissé aggódó tekintettel a férfi, miután észrevette, hogy ha halál közeli élménnyel nem is volt dolguk, azért mégsem sikerült baj nélkül elhagyniuk a szállodát.

- Rafael egy kicsit bepöccent – vont vállat Dean, majd felszisszenve leült a kanapéra.

- Épphogy Michael ”megadta magát”, Rafael kezébe vette az irányítást – mondta Sam, becsukva maga mögött annak a szobának ajtaját, ahová nemrég vitte be Hope-ot.

- Rafael? Még egy arkangyal? – nézett Castielre, aki bólintott egyet.

- Mintha valami őrjöngési lázat kapott volna el. Nem is értem ezeket az angyalokat – emelte fel a hangját Dean, majd a lányokra nézett: látszott rajtuk, hogy fáradtak.

- Ki az a Celaeno? – lépett be Katie a bejárati ajtón keresztbe font karral, mélyeket sóhajtva. Mindenki feléje fordult.

- Celaeno? – vonta fel a szemöldökét Bobby. A lány bólintott.

- Rafael így szólított, mielőtt… majdnem kinyírt volna. – Katie-t ekkor kirázta a hideg. Nem szerette volna újra átélni azt az érzést, amikor meglátja azt a bizonyos ”fényt”.

- Mi azt hiszem, elmegyünk aludni – szólalt meg álmos hangon Sally. – Majd holnap utána nézünk, rendben? – mosolygott barátnőjére. Katie visszamosolygott, és tekintetével egy darabig követte a lépcsőn felcsoszogó barátnői lépteit.

- Neked is pihenned kellene – nézett a lányra az idősebbik Winchester.

- Szeretnék, de… amúgy sem tudnék. Inkább kimegyek egy kis friss levegőt szívni – majd elindult a kijárat felé. Dean lassan megrázta a fejét és kérdőn Castielre nézett.

- És te, Cas? Nem vagy álmos? – majd meg sem várta barátja válaszát, újra kérdésre nyitotta a száját. – Tényleg igaz, amit Michael mondott? Halandó lettél? – kérdezte összeszűkült szemmel. Bobby érdeklődve várta az angyal válaszát, ha egyáltalán még azokhoz a teremtményekhez tartozik.

- Nem tudom, milyen – válaszolt halkan, egy kissé lehajtott fejjel a férfi.

- Mindenesetre, ha valóban igaz, akkor pár nap múlva előbb vagy utóbb úgyis rájössz – mosolygott a fiatalabbik Winchester Castielre, habár tudta, hogy az a tény, hogy halandó lett, nem feltétlenül jelenthet boldog fordulatot barátjuk életében.

***

Hetekkel később a korábbiakhoz képest meglepően kevés volt a viszonylag természetfelettinek mondható ügyek száma. Csak egy-két komolyabb szellemvadászat zavarta meg a Winchester fiúk –most már- nyugodt életét. Ahányszor csak Rufus betoppant Bobby-hoz, tudták, hogy eljött a keményebb meló ideje. A szintén öreg vadász sosem zaklatta a fivéreket, csak ha igazán szüksége volt rájuk.  Sam, amikor csak tehette több napra leutazott Amy-hez és kisfiához, Tommy-hoz Montanaba, és kölcsönösen is megtörtént majdnem minden hétvégén.

Sally-ék már szinte otthonosan mozogtak a sioux falls-i autóroncstelepen. Sőt, Dean még a szabadidejében meg  is tanította őket egy két praktikára, ha netalántán lerobbannának egy embernemlátta útszakaszon.

Hope sokszor a latinkönyvek olvasásával és tanulmányozásával töltötte az idejét, minél többet megtudván az embereket körülvevő természetfeletti világról. Igaz, hogy hosszú és nehéz munka árán, de sikerült már addig eljutnia, hogy nagy nehezen meg is értette a legtöbb ember számára már félig elveszettnek hitt nyelvet. Néha esett csak úgy, hogy Bobby segítségéért folyamodott. Az öreg vadász legtöbbször már azt sem tudta, hogy mihez kezdjen: alig akadt valami érdemleges ügy, de ha a fiúk mégis útra keltek, kevés olyan eset volt, amikor azért hívták volna, hogy nézzen utána az aktuális dolognak. Mégsem érezte úgy, hogy felesleges. Ellenkezőleg! Sokszor mosolyogva figyelte, ahogy a nappaliban esténként a jókedv a tetőfokára hág: persze egy kis whisky társaságában. Örömmel töltötte el az a tudat, hogy nem a szomorúság és a feszültség tölti be a ház minden egyes szegletét.

De a legjelentősebb változáson Castiel ment keresztül. Amíg a többiek ebben a pár hétben pihentek és élték nyugodt életüket, addig ő tapasztalatokkal gazdagította a már angyalmentes életét. Sok mindent nem értett a halandó világgal kapcsolatban. És lassan ő is rájött arra, hogy mindaz az elméleti tudás, amit eddig tudott a Földön élő emberekről, eltörpült a való életben felmerülő gyakorlati tudás mellett. Ami másoknak teljesen hétköznapinak tűnt, néha-néha azért okozott neki egy kis fejtörést. Dean akárhányszor csak előhozta a ruházkodással kapcsolatos témát, fejcsóválva adta a fiú tudtára, hogy bármennyire is szeretné, akkor sem érti, hogy miért kell bizonyos idő eltelte után bármelyfajta ruhaneműt cserélni. Nem szívesen hagyta el a házat a megszokott ballonkabátja nélkül. Az idősebbik Winchester alig tudta rávenni egy másfajta öltözködési stílus kipróbálására, de a második héten nagy nehezen megtört a jég, és Castiel is beállt a halandó vadászok körébe, elhagyván mindent, ami angyal létére emlékeztetné.

Még ez a hosszú idő is kevés volt arra, hogy hozzászokjon ahhoz, hogy a szervezetének szüksége van néhány létfontosságú dologra, mint például az alvásra és az étkezésre. De amit a legjobban szeretett, az a tusolás volt. Imádta, ahogy a vízcseppek szinte felüdítő frissességgel vették birtokba esténként fáradt testét. 

Egyik délelőtt épp a fürdőszoba polcán kutatgatott, amikor megpillantott egy keféhez hasonló dolgot és mellette egy fehér tubusos valamit. Kíváncsi tekintettel leemelte mindkettőt és a mosdókagyló szélére helyezve, elgondolkodva megpróbálta jobban szemügyre venni az ismeretlen tárgyakat, de legfőképp az érdekelte, hogy milyen célt szolgálhatnak. Castiel gondolatmenetét Dean zavarta meg, amikor a nyitott ajtón keresztül egy mosoly kíséretében belépett a fürdőszobába.

- Látom, fogat akarsz mosni.

- Öhm, gondolom, vagyis… azt sem tudom, hogy mit kell ezekkel csinálni – intett az egymás mellé helyezett tárgyak felé. Az idősebbik Winchester felnevetett és barátja mellé lépve kezébe vette a fehér fogkefét, majd a hozzá tartozó tubust.

- Tessék, fogd ezt meg – nyújtotta Castiel felé a fogkefét a fiú. A zavaros tekintetű férfi azt tette, amit a barátja mondott neki. Végül Dean letekerte a fogkrémes tubus tetejét és egy vékony csíkot nyomott a Cas kezében lévő fogkefére. – Ha lehet, ne edd meg – folytatta mosolyogva. - Engedd meg a csapot, kicsit vizezd meg, dörzsöld át vele a fogad, majd ugyanúgy vízzel öblíts ki a szád. Röviden ennyi lenne a fogmosás titka. Aztán csak ügyesen – majd ugyanúgy, ahogy bejött, nevetve magára hagyta barátját. Castiel, ahogy a mentolos ízt megérezte a szájában, máris jobb kedvre derült és kicsit azért büszke is volt magára, hogy egy újabb dologgal ismerkedhetett meg az emberek életéből.

Délután Sam az internet csodáira hívta fel a figyelmét, amit úgyszintén nagy csodálkozással figyelt.

- Ebbe a keresőbe bármit beírhatsz. Pillanatok alatt rákeres akár egy szóra vagy kifejezésre – oktatta Castielt a fiatalabbik Winchester barátságos hangon. – Legtöbbször mi is itt kutakodunk, de sajnos néha vannak olyan esetek, amikor már több kell az internetnél.

- Apa! – rohant be vidáman Tommy, majd Sam ölébe ugrott. Hétvége volt, így Amy és Tommy Pamela-val együtt jöttek el meglátogatni Bobby-t és a ”kis családját”.

- Hé-hé, na, mi az, nagyfiú? – kérdezte mosolyogva a kisfiától, aki már alig fért a bőrébe a boldogságtól. – Dean bácsi megengedte, hogy vezessem az autóját.

- Dean bácsi? – nevetett fel hangosan a fiatalabbik Winchester.

- Sammy, hallottam ám – lépett be az ajtón Dean, majd az Impala kulcsát megcsörgetve, mosolyogva a kis Tommy-ra nézett. – Még egy kört, uram?

- Igen, igen! – szaladt ki az udvarra ujjongva a kisfiú. Már épp Dean is indult volna, amikor öccse utána szólt.

- Ugye nem viszed el őt sehová se? – kérdezte aggódó tekintettel.

- Ne aggódj, Sammy. Csak a látszat kedvéért kell a kulcs. Ismerem én a kölyköket. Már az örömmel tölti el őket, ha a kormányt forgathatják.

- Kölyköket? – kérdezte felvont szemöldökkel Sam. – Sorolj fel legalább… - kezdte mosolyogva.

- Na, ne kezd újra. Ezt a poént egyszer már ellőtted – vágott testvére szavába szúrós tekintettel az idősebbik Winchester, majd egy magába fojtott nevetés tört ki belőle. – Majd szóljatok, ha kész a kaja. Cas, neked pedig sok sikert az internet csodáihoz. Ha esetleg ajánlhatok egy oldalt…

- Dean – rázta meg szem forgatva a fejét a fiatalabbik testvér.

- Okés-okés, meg se szólaltam – majd azzal a lendülettel Tommy után sietett, aki már a volán mögött várta őt.

- Egy perc és mindjárt jövök – állt fel a laptopja mellől a fiú. – Nyugodtan kutatgass csak – mosolygott barátjára, majd kisétált a házból.

 Castiel egyedül maradt az asztalon lévő laptoppal együtt. Elgondolkodva a Sam által mutatott keresőt nyitotta meg és azt a szót írta be, aminek már régóta utána szeretett volna olvasni. Ahogy a fiatal vadász mondta, valóban pillanatok alatt rákeresett az aktuális kifejezésre. Mielőtt bármilyen lapot megnyitott volna, gyorsan körbenézett a nappaliban, és miután megnyugodva tapasztalta, hogy valóban egyedül van, rögtön az első linkre kattintott. Erős koncentrálással olvasta végig az oldal által felkínált lehetőségeket és ”tapasztalatokat”, amik számára még teljesen újak voltak.

„Minden ember vágyakozik rá, hogy átélje, és megtapasztalja a szerelmet.

Sokan, akik már átélték egyszer, újra és újra meg akarják tapasztalni...

De nem csak sóvárgói vannak. Sokan keserű emlékeik miatt csalódottan fordulnak el a szerelemtől. (…)

A szerelem egy összetett érzés, a másik ember egész lényére irányuló komplex vonzalom. (…)

Ez a vonzalom a másik ember egész lénye felé irányul, és a külső megjelenéstől, a lelki közösség harmóniáján át, a nemi vágyakozásig bezárólag, - mindent magába foglal.

(…) A szerelem célja a beteljesülés, és amennyiben beteljesül, úgy két embert elválaszthatatlanul össze is köt. Az ideális szerelem két ember kapcsolatát összekötő gazdag érzelem, mely a feleket minden területen összekapcsolja.”