3. fejezet

Abban a pillanatban, amint Dean elhagyta a motelt és beült az autójába, valami elviselhetetlen érzés kerítette hatalmába, amiben Michael megjelenése a ’hab a tortán’-t jelentette. Dean idegességében rátaposott a gázra és egy hirtelen fordulattal már az országúton is volt. Nem látott maga előtt semmiféle célt. Jelen pillanatban csak egy dolog érdekelte: el ebből a zűrzavarból egy olyan helyre, ahol végre egyedül lehet és kiadhatja magából mindazt, ami a lelkét nyomja. Kivételesen most nem egy rozzant bárban fojtotta italba a bánatát… A városból kifelé tartó úton Dean egy elhagyatott parkra lett figyelmes, amelynek közepén egy kiszáradt és kissé megrozsdásodott szökőkút díszelgett. Az országútról lefordulván a parkhoz vezető ösvény apró kavicsokkal volt kirakva, ami annyira szűk volt, hogy az Impala már nem fért volna el rajta.

 Dean még az ösvény előtt leparkolt. Kiszállván az autóból felvett a földről egy nagyobb méretű kavicsot és dühben a szökőkútnak dobta, amelynek megrozsdásodott, fémmel díszített külseje csak úgy kongott az idősebbik Winchester dobásától. Ezután elordította magát, majd ökölbe szorította a kezét és egy hatalmasat rávágott az autó motorháztetejére, levezetvén a benne tomboló feszültséget. Végül az Impalának nekitámaszkodván, könnybe lábadt szemekkel az égre nézett és minden egyes szavából – ami elhagyta a száját – csak úgy áradt a düh és a kétségbeesés:

– Szóval ez lenne a nagy terv!? Gratulálok! Tökéletesen időzítettél! Ezt most tényleg komolyan gondoltad? Egy 16 éves lány!? Mégis mi a fenét ártott neked, hogy az egyik fő megszállottadat küldted rá? Mégis mi a … Áh, hagyjuk a francba, hisz úgysem érdekel téged ez az egész! Miért is törődnél vele? – Ekkor hangja elcsuklott és a düh, amely nemrég majdhogynem az egész énjét birtokolta, háttérbe szorult. – Én… hát… - kezdte visszafogottan. – Tudom, hogy még mindig nem szoktam hozzá ahhoz, hogy ’bébi csőszködjek’, de nagyon kérlek, ha hallasz, kíméld meg őt attól a sok szörnyűségtől, ami majd a jövőben várna rá. Nem kell, hogy ő is arra a sorsra jusson, mint én és Sam. Kérlek... – suttogta, majd egy könnycsepp gördült le az arcán, melyet végül a kabátja ujjába törölt. Dean legbelül tudta, hogy hiába vár segítséget, hisz az a bizonyos Teremtő úgysem fogja megkönnyíteni a helyzetüket, de mégis – ha csak egy aprócska időre – elhitte, hogy igenis van Isten és mindent megtesz azért, hogy visszafogja Michaelt és rendbe hozza a dolgokat. Egy mély levegővétel után Dean kissé gúnyosan elmosolyodott és végül elköszönésképpen így szólt:

– Nem számít! Hát küld csak Michaelt! Mi várni fogunk rá – majd beszállt az autóba és visszafogottabb sebességgel elindult Massathussets felé.

Eközben, a motelszobában az idő lassan már egy óra felé járhatott. Castiel az ágyon ült, elgondolkodó arckifejezéssel; Sam a szobában fel-alá járkált, közben megpróbálta elérni bátyját, akinek telefonja már órák óta kikapcsoltat jelzett, míg Hope ugyanabban a fotelban ült, könyökével a karfán támaszkodva. Dean távozása óta több mint 2 óra telhetett el. A szobában az átlagosnál nagyobb volt a feszültség, hisz még sosem látták Dean-t ilyen feldúltnak; sem Sam, sem pedig Castiel.

Hármuk közül Hope tűnt a legnyugodtabbnak, azonban ez közel sem volt így. Legbelül szinte kötelességének érezte, hogy segítsen bátyján és osztozzon bánatában, dühében vagy bármely olyan érzésben, amely a szívét nyomja. Már azóta ennek a kis családnak a tagjának érezte magát, amikor Dean az autóban az egészsége miatt aggódott. Igaz, hogy másnak ez csak egy kis butaságnak tűnik, de Hope-nák ez volt az a bizonyos első benyomás, amikor a Winchester fiúkat elfogadta úgy, mint a saját testvéreit.

Pár perc türelmetlen várakozás után Hope már nem bírta sokáig. Kiszállt a fotelból, és elindult a kijárat felé, amire Sam és Cas is felfigyelt.

– Hová indulsz? – kérdezte Sam.

– Megkeresem Dean-t. – Hope válaszától Sam-nek majdhogynem leesett az álla. Kissé őrült ötletnek vélte a lány kijelentését, hisz ő még csak alig pár órája ismeri Dean-t. Mégis mit kezdene azzal, ha elindulna utána?

– Arról szó sem lehet – szólalt meg egy kisebb fajta hallgatás után Sam. – Talán nem hallottad mit mondott Cas? Az egyik arkangyal van a nyomodban, aki azért valljuk be, nem kispályás.

– Hallottam, amit Castiel mondott és értem is, sőt, tudom, hogy veszélyes lenne, de… nem hagyhatom, hogy Dean részben miattam érezze rosszul magát.

– Ezt mégis honnan veszed, hogy Dean…

– Érzem – vágott Sam szavába Hope. – Ez most biztos őrültségnek hangzik, de érzem, hogy mit érez. Igaz, hogy csak apró érzelemfoszlányokban, de átélem, amit ő… legbelül. – Castiel rezzenéstelen arckifejezéssel hallgatta a lányt. – Muszáj. Meg kell keresnem.

Sam látta a lány szemében azt a fajta magabiztosságot és elkötelezettséget, amit sokszor Dean tekintetében is, így hát félreállt, utat engedve a lánynak.

– Köszönöm – suttogta mosolyogva Hope, majd az ajtóhoz sétált, és kinyitotta azt.

Nagy meglepetésére Dean állt a küszöbön. Ő is épp ajtót akart nyitni. A lány egy darabig rezzenéstelen arccal nézte az idősebbik Winchestert, majd megölelte őt.

Castiel -Dean megérkezésekor- felállt az ágyról, Sam pedig –ismervén bátyja komorabb oldalát- mozdulatlanul állt a bejárat közelében.

Hope reakciójától nem csak Sam és Cas, de Dean is eléggé meglepődött, mégsem lökte el magától. A lány elmosolyodott és még erősebben magához ölelte a fiút. Dean, viszonzásképpen lazított a lány ölelésén, majd pedig ő ölelte magához Hope-ot.

– Nem lesz semmi baj – suttogta a lánynak, majd Sam-ra nézett, aki megkönnyebbült mosollyal figyelte őket. Most értette meg igazán, hogy Hope miért is akarta annyira megtalálni a bátyját.

A lány és az idősebbik Winchester úgy ölelték egymást, mint akik évek óta nem látták egymást… mint két ismeretlen ismerős. Pecekig voltak így, végül ezt az idilli pillanatot a lány szakította félbe egyetlen egy mondattal.

– Tudom, hogy Michael nem fogja feladni és addig kutat, amíg rám nem talál. Ezért… megértem, hogy ha csak egy ideig is, de elmenekültél tőlem – nézett mélyen Dean szemébe.

– Mégis miről beszélsz? Ez butaság.

– Bár az lenne, de sajnos nem az.

– Ezt nem igazán értem – rázta meg zavarában Dean a fejét.

– Hope részben érzi azt, amit te is – szólt közbe Sam.

– Hogy mi? Ezt nem értem – Sam kijelentésével sikerült teljesen összezavarnia bátyja gondolatait. – És ez másnál is így van? Mármint… Ez valami képesség lehet? – fordult Cas felé.

– Nem tudom. Mindenesetre jobb, ha egy ideig titokban tartjuk. Nem szeretném, ha Michael tudomást szerezne róla. Habár, ha Hope-ot keresi, feltételezem, hogy erről is tud – mondta Castiel.

– Hát ez remek – jelentette ki Dean.

– Dean? – szólt a lány.

– Hm?

– Nem kell, hogy újra dühös légy – nézett megnyugtatóan az idősebbik Winchester szemébe. Dean mély levegőt vett, mire a lány elmosolyodott.

– Megint… érezted? – kérdezte felvont szemöldökkel Sam.

– Igen – válaszolt Hope.

– És ilyenkor mit is érzel pontosan? – érdeklődött Dean.

– Nehéz lenne elmagyarázni… Ilyet még sosem éreztem… és gondolom, nem is evilági lehet a dolog… azok után, hogy egy arkangyal lohol a nyomomban.

– Hát, ezt elhiszem - jegyezte meg Sam.

– Talán… – folytatta a lány. – … egy érintéshez tudnám hasonlítani… Igen… egy nem létező, láthatatlan érintéshez.

– Na, jó, most már kezdesz kicsit megrémiszteni. Most hagyjuk ezt a dolgot, jó? Inkább térjünk a lényegre. – Mindenki Dean-re fordította a tekintetét, arra várva, hogy valami ötlettel áll majd elő Michael ellen. – Nem vagy éhes? – kérdezte a lányt, mire Hope elmosolyodott, majd bólintott egyet.

– Dean…

– Most mi van? Éhesen nem tudok gondolkodni, Sammy – somolygott. – Hope-pal beugrunk egy közeli gyorsétterembe. Jön még valaki? – kérdezte Sam-re és Castiel-re nézve. – Senki először… másodszor… harmadszor… és elkelt. Így jártatok. Akkor ma csinálunk egy görbe délutánt a mi kis hugicánkkal. Persze ha te sem bánod, Hope.

– Egyáltalán nem – mosolygott. – De ugye a görbe délutánon semmi rosszat nem értesz? Mármint…

– Nyugi, tudom, hogy mi kell egy 16 éves lánynak. Majd beugrunk moziba, meg ilyesmi. Na?

– Ez nagyon jól hangzik. Örülök, hogy már nem vagy annyira dühös és szomorú – mosolygott. –  És mi lesz…

– Hát… – vont vállat Dean. – Mire jók az ’őrangyalok’? – mosolygott a fiú és Cas-re nézett. – Ugye nem gond, ha ellopom őt pár órára? Addig ti szemmel tarthatnátok... tudod… a tollas barátunkat.

– Ez mind szép és jó Dean, de mi van akkor, ha nem tudjuk szemmel tartani, mivel momentán azt sem tudjuk, hogy hol keressük. Bárhol lehet – idegeskedett Sam. – Cas, te is mondj már valamit – fordult az angyal felé.

– Dean, igaza van az öcsédnek – kezdte Castiel. – Michael nagyon kiszámíthatatlan, ugyanakkor pontos, és sosem végez fél munkát. Elég jól ismerem.

– Hmm… lássuk csak az állást. Kettő kettő ellen.

– Dean, ez nem vicces – szólt rá bátyjára Sam. – Michael…

– Tudod, mit? Most az egyszer nem érdekel. Elmegyünk pár órára, jól érezzük magunkat és biztos vagyok benne, hogy az a kis istenimádó se talál ránk ezen a délutánon – fordította komolyra a szót Dean, majd folytatta. – Sam, tudod, hogy sosem hagynám cserben azt, aki mellettem áll. Még ha nem is vagyok egy szuperhős…

– Tudom, Dean és ezt tiszteletben is tartom…

– Óh, igen, most jön az a rész, hogy ’de…’ – tette zsebre a kezét az idősebbik Winchester.

– Rendben – adta meg magát Sam.

– Mármint rendben rendben?

– Igen. Az a rendben rendben – bólogatott Sam. Castiel-nek egyáltalán nem tetszett Sam beleegyezése a dologba, de nem tehetett mást. Látta a lány arcán, hogy nagyon örül a dolognak és a szülei halála után már tényleg jó lenne egy kis ’görbe délutánon’ részt vennie.

– Hát akkor, indulás – mosolygott Dean, majd előhalászta az Impala kulcsát a zsebéből, és a lánnyal együtt pár órára maguk mögött hagyták a motelt és megpróbálták hétköznapi emberként jól érezni magukat, aki mit sem sejt a sötétben rejtőző démonokról.

– Nem kellett volna elengedned őket – szólalt meg Dean-ék távozása után Castiel.

– Most mit tehettem volna? Te is láttad, hogy Hope mennyire odavolt Dean ötletéért.

– Nem hinném, hogy ebből bármi jó származhatna… – rázta meg a fejét az angyal.

– Tudod, Cas, én bízom a bátyámban és tudom, hogy Hope-nak nem esik bántódása, ha Dean mellett van – állt bátyja pártjára Sam. Castiel nem szólt semmit, csak bólintott és Sam már csak egyedül volt a szobában.