2. fejezet

Az angyal távozása után a lány arcáról már nem az értetlenség, hanem a letisztult valóság tükröződött. Olyan volt, mintha egyetlen érintésből meg tudta volna, hogy miért is kell valójában itt hagynia a kollégiumot és ezzel együtt az iskolát is.

– Hát ez meg mi a fene volt? – kérdezte döbbenten Dean az öccsét, amire Sam válasza csak egy vállfelvonás volt.

– Ezt én is szeretném tudni – szólalt meg Molly a fiúk háta mögül. – Mégis mióta érdekel egy angyalt egy ilyen… dilis csaj? – mondta dühösen a magáét.

– Hé, hé! Csak nyugi – vágott a szavába Dean. – Amúgy Molly, én is kérdezhetnék valamit? – A lány bólintott. – Neked meg mégis mi közöd ehhez az egészhez? Tudod mit? Ne is foglalkozz vele. Ez meg se történt, okés? Nem láttál te itt semmiféle angyalt és minket se.

– Dehogynem! – erősködött a lány.

– Dean, Dean… Legjobb lesz, ha most lelépünk. Ennek nem lesz jó vége – hadarta Sam.

– Igazad van. Hope! Pakold össze a cuccod, amilyen gyorsan csak tudod – fordult a lányhoz Dean.

Hope mosolyogva az ágyához sietett, előhúzta a bőröndjét, és amit csak talált a szekrényében illetve a fiókjában, azt elpakolta. Egyetlen egy pillanatra állt csak meg, amikor a szüleiről és a róla készült bekeretezett kis képet levette az éjjeliszekrényéről. Mosolya pillanatok alatt eltűnt az arcáról: helyét rémképek és egy könnyes szempár vette át. Egy pillanat volt az egész, mégis… örökké tartó perceknek tűnt. Már-már azt hitte, hogy Dean ismét rászól, ezért – mély levegőt véve – rendbe hozta magát, majd végül a képet a ruháira rakta és lecsukta a bőrönd tetejét.

– Kész vagy? – kérdezte kissé siettetve Dean.

– Igen – válaszolta a lány, majd Sam, segítségét felajánlva elvette tőle a csomagját és mindhárman elindultak a szoba ajtaja felé.

– Hé! És velem mi lesz? – kiáltott utánuk Molly. – Én is veletek akarok menni!

– Nem! Te nem jössz sehová! – szólt vissza az idősebbik Winchester.

– Dean, ti menjetek. Majd én elintézem – jelent meg Castiel ismét az ajtóban, kinek hangjától Hope ok nélkül megborzongott.

– Hála az égnek, Cas – sóhajtott Sam, miközben a többiek már a folyosón voltak. Az angyal bólintott, majd elindult Molly felé. A lány kissé megijedt Castiel közeledésétől, végül felbátorodva megszólalt:

– Tudom, hogy mi vagy te. Nem tudsz nekem ártani.

– Nem áll szándékomban – felelt nyugodt hangon Castiel, majd megérintette a lány homlokát, mire Molly a karjaiba esett. Cas ölébe vette az akaratos lányt és az ágyra fektette.

A számítógép előtt ülő lány – aki mindeddig csak külső szemlélője volt az eseményeknek –, meglátva Molly ájulását, ijedtében összekulcsolta a kezét és imádkozni kezdett. Ezt meghallván, Castiel a lányhoz sétált és nyugtatóan a fülébe suttogta:

– Nem kell félned. Nem lesz semmi baj – majd az ő homlokát is megérintette és a fejét óvatosan az asztalra fektette.

Közben a fiúk és Hope – elbúcsúzva a portástól – már az autónál voltak. Dean berakta a lány bőröndjét a hátsó ülés alá és beszállt a kocsiba. Sam a szokott helyére ült, míg Hope a hátsó ülésen foglalt helyet.

– Castiel is velünk fog jönni? – kérdezte a lány törökülésbe helyezkedve.

– Nem tudom. Mindenesetre azért jó lenne, ha átöltöznél. Nem szeretném, ha megfáznál. – Sam kissé meglepve hallgatta bátyja óva intő szavait, majd végül ő is megszólalt.

– Dean-nek igaza van. Még cipőt se vettél fel, amikor kijöttünk a kollégiumból, és a pizsamádat is ideje lenne már átcserélned.

– Ígérem, nem fogunk leskelődni – somolygott Dean, majd beindította az Impala motorját.

Ahogy az autó egyenes útszakaszra ért, Hope felnyitotta a bőröndjét és elővett egy farmernadrágot, majd pedig egy fehér, csuklyás pulóvert. Először a pizsama alsóját cserélte át, ami a derekánál egy kicsit már ki is volt nyúlva. A pamutnadrágot összehajtva maga mellé tette, majd levette a felsőjét, de közben azért félszemmel a fiúkat is szemmel tartotta, hogy valóba nem leskelődnek-e. Hope túlságosan szégyellős volt ahhoz, hogy csak úgy minden zavarba ejtő dolog hatására el ne piruljon.

– Sziasztok – jelent meg Castiel a hátsó ülésen, mire a lány elsikította magát és maga elé kapta a felsőjét, Dean pedig egy pillanatra elvesztette irányítását a kocsi felett.

– Mi a fene…? – nézett hátra az idősebbik Winchester.

– Elnézést – kért bocsánatot az angyal az ablakon kinézve, a lány tekintetét kerülvén.

– Jaj, Cas… - morgott Dean a volán mögött. – Azért azt a pár másodpercet igazán megvárhattad volna.

– Ha már így beugrottál hozzánk – kezdte Sam mosolyogva –, elmondhatnád, hogy mit csináltál Mollyval és a szobatársával.

– Elvettem az emlékeiket. Ettől a naptól kezdve nem emlékeznek se ránk, se pedig Hope-ra – válaszolta Cas.

Miközben a fiúk és Castiel szót váltottak egymással, a lány már a cipőfűzőjét kötötte. Amikor végzett, megfogta az angyal karját és így szólt:

– De ugye nem bántottad őket?

– Nem esett bántódásuk. Mindössze csak elaludtak – nyugtatta meg a lányt, majd Dean-ék felé fordult. – Most mennem kell. Találkozunk a motelban. Vigyázzatok Hope-ra – majd eltűnt.

– Motelban fogunk lakni? – kérdezte mosolyogva a lány. Dean, észrevéve a lány lelkesedését, azt érezte helyesnek, ha még időben tájékoztatja arról, hogy ez csak ideiglenes.

– Fogjuk rá – mosolygott a lányra a visszapillantón keresztül, majd arca kissé merevvé vált és gondolataiban elmélyülvén az utat bámulta. Minden egyes pillanatot jól átgondolt, a legapróbb mozzanatokig. Megpróbálta összerakni a képkockákat: a nem túl feltűnően érezhető kénszagot a kollégiumban, Castiel szokásostól eltérő viselkedését. Szokásostól eltérő? Merült fel Dean-ben a kérdés. Igen! Most valahogy teljesen más volt Cas, mint úgy általában. Mintha valaki vagy valami elől menekülne… És persze itt ez a lány is a nyakukon. Az idősebbik Winchester még mindig nyűgnek érezte a lányt és most már kételkedett Castielben is: eddig még egy szót sem említett arról, hogy miért is kell megvédeniük Hope-ot.

A belső monológ befejeztével Dean megrázta a fejét, amit Sam nem hagyhatott szó nélkül:

– Mi az, Dean? – kérdezte.

– Semmi – majd egy kisebb hallgatás után folytatta. – Csak tudod elgondolkodtam egy kicsit. – Dean még mindig az utat bámulta. – Azt hiszem, muszáj lesz elcsevegnünk a mi kis angyalkánkkal.

– Cas-szel?

– Mégis kivel? Naná, hogy vele. Valami nekem nagyon bűzlik – vonta fel az orrát Dean. – Csak érjünk oda a motelba…

Közel negyed órás út után a ’67-es Impala begördült a motel parkolójába, ahol egy átlagos délelőtthöz képest túl nagy volt a csend. Mielőtt bármelyikük kiszállhatott volna, Dean felemelte a kezét, majd a kocsi ablakát letekervén azon kihajolt, és alaposan körülnézett. Miután megállapította, hogy jelenleg ez még egy veszélymentes zóna, bólintott az öccsének. Először a két Winchester szállt ki az autóból, majd pedig Hope, bőröndjét maga után húzva.

Dean elővette zsebéből a motelszoba kulcsát és kinyitotta az ajtót, eközben pedig Sam a felől próbálta meggyőzni Hope-ot, hogy bennük nyugodtan megbízhat, és hogy nincs mitől félnie. A lány teljesen úgy érezte magát, mintha egy másik és rejtett világba csöppent volna, melynek középpontjában – számára – a két testvér és Castiel állt. Pedig ha tudná, hogy valójában ő mind ennek a kulcsa…

A szobába belépve Hope-nak először a két ágy tűnt fel -  amiket a fiúk ruhaneműi leptek el -, és az üres sörösüvegek az asztalon. A lány egy kevésbé észrevehető grimaszt vágott az üvegek láttán, amiket Dean megpróbált minél hamarabb kivágni a kukába. Nem csak udvariasságból tette ezt, hanem leginkább az alkohol állott szaga miatt, ami már az ő orrát is megcsapta.

– Mivel csak két ágy van, felmerül a kérdés: Hope hol fog aludni? – kérdezte Sam hangosan elgondolkodva, miközben bátyja még mindig a sörösüvegeket és a hamburgeres zacskókat szórta a szemetesbe.

– Ó, miattam igazán nem kell aggódnotok – szólalt meg a lány, válaszolva Sam kérdésére. – Ha van hálózsákotok vagy esetleg még egy takarótok, akkor a szőnyegen is tudok aludni. – Épphogy az utolsó szót is kimondta, tüsszentett egyet, amire Dean is felfigyelt a nagy rendrakás közepette.

– Szó sem lehet róla. Betegen nem fekhetsz a földön. Az én ágyamban fogsz aludni. Igaz, hogy kicsit szűk, de valahogy majd megoldjuk, hogy elférjünk rajta. – Dean szavai hallatára a lány kissé elpirult, mire az idősebbik Winchester  elmosolyodott. –  Csak vedd természetesnek a dolgot, okés? Így legalább nehezebben lopnak el tőlünk – viccelődött Dean, majd elnevette magát. Hope mellett Sam szintén mosolygott bátyja faviccén. – Hát akkor, érezd magad otthon.

A lány körülnézett a tiszta szobában és kényelmesen elhelyezkedett az ágy melletti fotelban.

– Ó, és mielőtt még elfelejtem – kezdte Dean. – Ha lehet, akkor ma ne igen maradj fent sokáig, mert holnap reggel korán kell kelnünk.

– Miért? És mégis mikor? – Hát igen… Ahhoz az életmódhoz, amit a Winchester fiúk képviselnek, nem egyszerű egykönnyen hozzászokni. Pláne egy 16 éves diáknak, akinek a reggeli korán kelés minimum a reggeli 7 órát jelentette.

– Remélem, nem okoz majd problémát, hogy reggel 6 után nincs alvás… persze ez változó… de inkább maradjunk a 6 óránál - somolygott Dean, miközben ő is kényelembe helyezte magát az ágyán elterülve. – Ami pedig a „Miért?” kérdést illeti: meglátogatjuk a jó öreg Bobbyt. Már nagyon kíváncsi rád.

– Értem. Habár nem igazán tudom, hogy ki az a ’jó öreg Bobby’, de a 6 órai kelés azt hiszem, nem lesz probléma. Nem vagyok az a fajta álomszuszék.

– Remek – nevetett Dean, majd hirtelen megcsörrent a telefonja. – Halo! (…) Ó, szia Bobby. (…) Igen, itt minden rendben. És ott? (…) Cas? – Sam és Hope Castiel neve hallatára összenéztek. – Már nem azért, de ha már ott van, ide küldhetnéd. Amúgy is beszédem van vele. (…)

– Hallgatlak, Dean – jelent meg Cas a szoba kellős közepén. Dean az angyalra nézett, majd elköszönt Bobby-tól.

– Már azt hittem, hogy meg sem tisztelsz minket a jelenléteddel – tette le telefonját maga mellé az ágyra. – Ugye nem lenne gond, ha feltennék egy-két kérdést?

– Természetesen nem – felelte Castiel.

– Én is ebben reménykedtem. Szóval… Mégis mi volt az a ’Jézusom, üldöznek!’ tekintet a kocsiban? – Az angyal épp hogy szólásra nyitotta a száját, Dean közbe is szólt. – Ne is próbálj hazudni.

– Miért hazudnék nektek, Dean? Csak addig nem akartam szólni, amíg biztos nem leszek abban, hogy ki elől is kell Hope-ot elrejtenünk… de most már tudom – tekintetét Hope-ra szegezte. A lány félelmében erősen belemarkolt a fotel karfájába.

– És ki az, Cas? – kérdezte Sam, észrevéve Hope reakcióját.

– Michael. – Ahogy Castiel kimondta az arkangyal nevét, Dean mindannyiuk szeme láttára fogta magát az Impala kulcsával együtt és amilyen erősen csak lehetett, becsapta maga után az ajtót.