(...)
- Lassan már ránk esteledik – nézett ki Bobby az ablakon. – Egy újabb nap vége – sóhajtott. – Valaki vacsorát?
- Vacsora? Hmm… jó hangzik. Nálad? – kérdezte Sam mosolyogva.
- Még szép, hogy nálam. Készültem… Hope miatt – mosolyodott el a férfi.
- Nagyon szépen köszönöm, de azt hiszem, én nem vagyok éhes.
- Ezt meg se hallottam. Kötelező étkezned. Máskülönben hogyan fogod majd kibírni kora reggel Dean kínzásait? – viccelődött Sam.
- Hé, hé, annyira azért nem vagyok vészes. Nem kell tőlem félni – suttogta a lány fülébe, mire Hope elnevette magát, majd az angyalra nézett.
- Castiel… szeretnél egy picit pihenni? – Cas tekintetét a lányra emelte.
- Az angyalok nem pihennek, szivi – tett egy megjegyzést Dean.
- Az egészséges angyalok, de ha nem látnád Dean, Castiel megsérült – szólt vissza Hope kissé feszülten.
- Bocsánat – emelte fel a fiú mindkét kezét, mint aki megadja magát, majd hirtelen kopogtattak az ajtón. A fiúk és Bobby egymásra néztek. Dean a zsebébe nyúlt, majd elővette a fegyverét és intett Bobbynak, hogy nyissa ki az ajtót. A férfi bólintott és egy „Mindjárt nyitom!” kíséretében elindult, hogy beengedje az illetőt. Azonban az ajtó mögött álló, Bobby hangjának hallatán, még erősebben verte az ajtót, szinte már dörömbölt rajta.
(...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése